A gráci születésű, mindössze harminchat évet élt Werner Schwabot 1991-ben Ausztriában az év legjobb új drámaírójának, 1992-ben az év drámaírójának választották. Még két évig élvezhette a sikert. Mintha rövidre szabott életével azt igazolta volna, hogy nem csak a társadalom cinkus, embertelen és lehetetlen, hanem az emberi lét is.

Az Elnöknőket 1990-ben mutatták be, Bécsben.

A darabnak három női szereplője van. A három nő a rozoga tévén a Vatikánból közvetített adást nézi Erna, Grete és Mariedl Barátnők. Összezárva élnek, egymás kisszerű életébe belekényszerítve, egymás panaszfolyásától elfáradva és elundorodva, egymás semmitmondó életében tükröztetve a saját magukét. Négy fal közé zárva. Ez a négy fal azonban nem csak bezár, de kizár is – mégpedig a társadalmat zárja ki életükből az elvárásaival, a szabályaival, a fékeivel, a realitásaival együtt.

Élnek. Egyikük egyfolytában erkölcsről prédikál az Elnök úr és a pápa mögé bújtatva véleményét. A másiknak gyakorlatilag csak a férfiakról van emléke, eddigi léte alfája és omegája a kapott és adott nemi öröm, jelene azonban már legfeljebb a púderpamacsolás. A harmadik kesztyű nélkül hárítja el a dugulást ott, ahol már a vécépumpa is csődöt mond – ő az, aki eltalálni véli magát Krisztus urunkhoz.

Álmod(oz)nak, mert mást nem tehetnek. Isznak hozzá, mert nem megy másként. Elképzelt szórakozóhelyen történeteket képzelnek el maguknak, és boldogok ezekben. Ketten férfiakkal táncolnak, szerelmes csókokat váltanak, a harmadik vécéket látogat sorra, mert abban leli föl a gyönyörét.

A harmadik azonban belerondít a másik kettő álomvilágába, mintegy eldugítva ezzel a lefolyóikat...