A szerepértelmezés fortélyairól, a demokratikus rendezői munkamódszerről, az író és az előadók szükségszerű konfliktusairól.

Na, de még véletlenül se higgye azt az olvasó (az előző bejegyzésem miatt), hogy Hernyáknál nincs komoly munka. Rögtön az első próba végén tart a stáb egy jelmezmegbeszélést. Szó esik arról is, hogy milyen hangszerekkel lehetne feldobni az előadást. Igazán nem akarok sokat elárulni, csak kedvcsinálónak jelzem, hogy gitár, szájharmónika is lesz a bemutatóban.
Végtelen az ötletbörze a szerepértelmezések során. „Lassú felfogású rendező vagyok”, állítja magáról Hernyák, hogy aztán - rácáfolva önmagára - rengeteg ötletet felsoroljon, miként is lehetne egy-egy karakterrel előrébb jutni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne hagyná érvényesülni a többieket – szemléletmódja demokratikus, hagyja a színészek véleményét, meglátásait felszínre jutni. Folyamatosan kelnek életre előttünk a karakterek, megelevenedik szemünk láttára előbb egy nagyon maszkulin nő; egy „buzgó mócsing”; egy nő, akinek „kivannak az idegvégződései”; egy „kurva laza” fickó, és a többiek.

A hat szereplőre megírt darabban – igazi meglepetésként – lesz egy hetedik szereplő is, méghozzá egészen komoly funkciót fog betölteni. Az a mindig előkerülő problematika is gyorsan kiderül, hogy szükségképpen más az író és más az előadás létrehozóinak perspektívája. A csapat azon tanakodik, kellene egy kis zárlat még a darab végére, máshol pedig inkább húznának a szövegből. De ezek még csak ötletek, melyek további megfontolásra várnak.