Ha száz embert megkérdezünk, milyen nemzetiségű író volt Gogol, kilencvenkilenc gondolkodás nélkül rávágja, hogy orosz. Pedig ukrán volt (Szorocsincben született, kétszáz éve éppen), és ezt az ukránok mind nagyobb öntudattal közvetítik is a világ felé.

Nem csak regényeket, drámákat is írt, ezek egyike a rá jellemző humorral, egyúttal a rá jellemző gyilkos iróniával, szarkazmussal felfegyverzett Háztűznéző.

Podkoljoszin, hivatalnok, udvari tanácsos, hosszas tépelődés után a házasság gondolata mellett dönt – végső soron csak meg kell házasodni, hangzik el szájából a híres mondat.

Annak különösképpen, akinek Kocskarjov a barátja, aki nős, s az ilyen barátok mind könyörtelenek: a házasságot senkinek sem szabad megúsznia, hiszen ők már szenvednek benne.

Férjhez kell mennie annak a lánynak, esetünkben Agafja Tyihonovnának, aki férjet szeretne magának. Ám, nehéz férjhez mennie annak a lánynak, aki nem tud megválni lányságától, és az igazi férjet patchwork-formátumban tudja csak elképzelni: legszívesebben a rászabadult öt kérő válogatott darabjaiból állítaná össze magának.

Mert akkor ő is boldog lenne. Hiszen, mindenki azért akar házasodni, mert boldog akar lenni.
Nem baj persze, ha ehhez társul vagy egy kis műveltség, egy kis hozomány, egy kis magányoldó társalgási késztetés, vagy némely gömbölyűbb forma…

Csak a házasságszerző asszony, aki profi a szakmában, tudja, hogy itt sem a műkedvelő házasítóknak, sem a műkedvelő házasulandóknak nincs esélyük. Esélyük, de mire?

Komédia az a javából, s mint minden ilyen, szörnyűség ez a javából! Fáj, amit látunk, és élvezzük, hogy fáj, nevetünk azon, amit látunk, és fáj, hogy kinevetjük azt, amit látunk. Mert amit látunk, az rólunk szól.

Gogol a darabot, Kérők címmel, 1833-ban írta. Többszöri átdolgozás után először Szentpéterváron mutatták be, 1842-ben. Néhány hónappal később eljutott a moszkvai Nagyszínházba is.