Megkérdeztük a drámaírókat még egyszer, miután már kipihenték az éjszaka fáradalmait, mennyire jelentett kihívást ez a verseny számukra - az például, hogy rövid idő alatt, egyetlen éjszaka kellett megírniuk a darabot, ráadásul egy újságcikk alapján. Hogyan próbáltak megfelelni a feladatnak, mennyire elégedettek a végeredménnyel?

Brestyánszki Boros Rozália: Harmadik alkalommal veszek részt ilyen rendezvényen, az előző kettőn Újvidéken szerepeltem. Nagy különbségek vannak a vajdasági és az itteni lebonyolítást illetően. Ott 15-20 színész van egy csapatban, itt csupán hat. Kevesebb idő állt rendelkezésre a megíráshoz, mint most. A leglényegesebb különbség az, hogy Újvidéken csak címet húztunk, nem egy teljes hírről, komplett témáról kellett írni. Azt gondoltam, hogy így könnyebb lesz a feladatom – de most már, így utólag nem vagyok ebben biztos. Amikor a címet kihúzták, természetesen voltak ilyen első flash-ek, hirtelen benyomások, miről lehetne beszélni. Nem gondoltam volna, hogy a Csörte a számlák fölött mondat ilyen cikket takar. Pályázati bonyodalmak ugrottak be elsőre a címről. De magával a cikkel is nagyon elégedett voltam. Adja magát a sztori, könnyen írható, dramatizálható. Persze nem egy az egyben írtam meg az újságban olvasottakat, de idéztem magából a szövegből, akár szó szerint is. Hogy elégedett vagyok-e? Nem. Az írás utáni alvásból rémálommal ébredtem: Jézus, Mária, hogy írhattam ilyet! Vannak olyan dolgok, amelyeknek nem örülök, hogy belekerültek a darabomba, másokat meg beletennék még szívesen. De ez csak egy játék...

Gobby Fehér Gyula: Gondolkodtam a meghívást kézhez kapva, hogy egyáltalán részt vegyek-e a versenyen. Abban az életkorban, amiben én vagyok, egy ilyen gyorsan elkészítendő dráma munkálatai megterhelik az embert. De aztán megjött a kedvem hozzá, hogy teszteljem önmagamat és játsszak egyet. Az ismerkedésre, a barátságok megkötésére ettől jobb alkalom nincs. Ilyenkor az egész színház izgul, mindenki segítőkész, a rendezőktől a színészeken át a kellékesekig. Igazán jó érzés, ha van egy saját csapatod. A hír témája nagyon jó. Eleve remek cikkek voltak kiválogatva a számunkra – mintha készültek volna ránk az aznapi Békés Megyei Hírlapban. Én kezdő íróként kafkai parabolákkal jelentkeztem a folyóiratokban. Többször is írtam tisztviselőkről, bürokráciáról, úgyhogy ez a világ nem ismeretlen a számomra, közel állt hozzám a téma. Érdekes, hogy a régi megmerevedett, gonosz, mindenhez papírokat kérő bürokrácia ma is ugyanúgy megvan, csak most már elektronikus formában. De nem akartam a legkézenfekvőbb lehetőséget választani, és szatírát írni – azzal csak ismételtem volna önmagamat. Végül is egy technikai probléma rákényszerített, hogy a rendelkezésre álló rövid időhöz képest is gyorsan szüljem meg a szöveget. Már csak két jelenetet kellett volna elkészítenem, amikor eltűnt a gépből a darabom. Muszáj volt újraírnom az egészet. Másodjára is nagyjából ugyanazt gépeltem be, azzal a különbséggel, hogy ez egy kicsit szürkébb, egyszerűbb változat lett. Ennek viszont a rendező örülhet, mert könnyebb megfejteni a szöveget.

Láng Zsolt: A gyorsasági részét a versenynek én nem nagyon tudtam értelmezni, mert ugye miben is mérjük a gyorsaságot, és mikor is van készen egy darab, hogyan dől el az, mikor van készen, s lehet-e készen egyáltalán. Ennyi idő alatt egyébként is képtelenség kihordani egy művet. Ezt a kihordást próbáltam meg felgyorsítani. Olyan volt ez, mint egy gyorsított szülés. Megpróbáltam elmélyedni abban, hogy mit is jelent ez a hír, miről szól, mivel maga a cikk, a szöveg annyira részletes volt és szerteágazó, hogy az kicsit zavart már, azt csak egy kicsit dramatizálni kellett volna s már meg is van belőle a darab.
Megpróbáltam a személyesség-személytelenség problémáját a középpontba állítani, mivel a cikkben az egyik hölgy arra panaszkodik, hogy nincs személyesség ezekben a szolgáltatókban. Az foglalkoztatott, hogy mennyire tudunk személyesek lenni, mikor tudjuk átlépni azokat a határokat, amelyek korlátoznak ebben. Mi az, hogy személyesség? Mikor jön elő belőlünk az énünk, előjön-e egyáltalán. Eközben támadt egy olyan vízióm, hogy a gépek szabadságharcot folytatnak, megpróbálnak kilépni a rájuk kényszerített automatizmusokból. Ezért vannak a darabomban például száguldó porszívók.
Ha több időm lett volna, akkor is ezt írom, de akkor nyilván jobbat. Én a drámában azt szeretem, hogy ott vannak a színpadon hatan, s mindegyik szereplő között van valami viszony, s az érdekel, hogy ebben a viszonyban, ebben a térben egy-egy szó, hogyan szólal meg. A szó olyan, mint a hang: minden hangnál, amit leütünk a zongorán, meg kell teremteni a terét, két másik hanggal együtt szólal meg a harmadik.